Támadnak, láthatatlan pókhálós kosarakból kiszökve, szőnek körbe lánc-fonáljaikkal,nem kapsz levegőt, kapkodsz, harapsz bántasz, értelmét veszti a kit és hogyan. Saját megmentőd húsába vájod bele magad, vérének illatából tudva , h ő az, nem merve a szemébe nézni többé.
Karok húznak lefele, a sötét, rossz közértet véget nem érő birodalmába, te meg eszeveszetten kapaszkodsz a mosolyba, és még mindig hiszed, hogy felébredsz, hogy átmászik érted a töviseken a hoolywood-i csók.
Hazudsz, annak aki a legigazabb, meg persze magadnak,kilátás nélkül, még végül te válsz azzá amilyen sosem lehettél volna.
Ott a gyomrodban,tépnéd ki két kézzel. De nem moccansz. Hagyod,hogy betekerjenek a hálók,erősebben kapaszkodva, szádon keresztül húzva ki igazi énedet saját szavaidba öntve. Öklendezed saját magad,hogy másokat etess vele,mások önérzetét,kényelmét nyugtasd,közben meg ölsz belül, ami még marad, azt is feldarálod, hogy könnyen kiadhatóvá váljon.
Maradok... mi?
1 megjegyzés:
A szabadság, a soha másokat meg nem sértő, harsány nevetgélésbe vagy szemüveglekapásba vagy térdcsapkodásba nem átcsapó, messziről igazmosollyal üdvözlő, lekötelezően, hittel teli szemmel érdeklődő, szorongásból és szeretetből leírt nyakatekert mondatomon nevető, de mindig valahová a távolba tekintő, a végtelen, egyenes úton apró pontként feltűnő, szárnyakon és boldog pillanatokon suhanó harmincas buszt váró szabadság.
Megjegyzés küldése