A minap, saját magam vonatkozásában azt a kijelentést tettem, hogy egyedül már nem vagyok elég magamhoz.
Talán az álmaim megfejtéséhez kért segítség az internettől, vagy a házicsoki majszolás élményének , szüntelen megosztási vágya? Vagy egyszerűen csak begolyóztam, és kezd nem túl kézenfekvő megoldásnak tünni, az a magyarázat, hogy többen vagyunk? Mit rejt eme elhamarkodott kijelentést? Egyáltalán igaz? Nem lehet,hogy csak én szeretném összetettebbnek látni az egész lényemet, és hasonló kifejezésekkel hívni fel erre a figyelmet? Vajon tényleg annyira veszélyes, és rossz dolog az ha az ember, vágyik egy társra, és úgy érzi kész megosztani magát? Az, hogy nem vagyunk elegek önmagunkhoz, azon túl, hogy saját magunkat érdekesebbnek való feltüntetésében játszik szerepet, nem lehet egy, jó mélyen, a tudat alatt lappangó, amolyan Freud-i elszólás arra, hogy bizony kell ide már valaki, akkor is ha épp csak egy hete lettünk barátok? És itt születik a másik kérdés. Miért nem elég egy barát. Egy barát aki oly sokszor kihúz mindenféle bajból, akiből oly sokszor elegetek van egymással, s mégsem tudnál nélküle élni? Ha oly sok mindenre képes, mért esik kivül azon, hogy ketten elegek legyetek önmagadhoz?
Vagy nincs semmi az egész mögött? Egyszerűen csak tényleg túlbonyolódtál, s pont elég egy barát?
Kiderítésre vár,hogy ki kinek, hol s merre, meddig elég.