Nincs szó.
Csak a közhelyek. A megszokott dolgok.

Bocsánat. Dráma. Agyfélteke hajsza.

Távóliitó közeledési szándék.

Kusza dolgok, ábrándok.

Az ember már nem lát tovább a ruhaméretnél.

Hazamegyek, várnak.

Küszöbön az április. Erről tényleg nem tudok mit iirni anélkül, hogy komplett idiótának ne tünjek.

A szívem, a szíved játszótér,
Mindenki játszik, ameddig él
Egy ostoba vírus a véredben
Nem enged az életben.

Tudom, hogy így van,
Jól jövök majd, mikor hanyagol az igazi ő
Persze, hogy így van,
Én is jó leszek majd, mert nem is olyan igazi ő.

A szívem, a szíved játszótér,
Mindenki játszik, ameddig él
Egy ostoba vírus a véredben
Nem enged az életben.

S: De mellé bújok, ha csak fél százalék esélyt ad is rá.
Mindig.

I: De nem ad.
Ez a lényeg.

Meg akartam kérdezni, hogy , no, mégiscsak megvan a gyűrűd... Legutóbb,mikor eljöttem tőled, nem találtad. Legutóbb mikor eljöttem tőled, még beszéltünk, s megkérdezted, nem tudom-e hol a gyűrűd. Nem tudtam. De most láttam a fürdőben, az üvegpolcon. És rá akartam kérdezni, hogy na, megkaptad? De elfelejtettem...
Annyi mindent meg akartam kérdezni.

Jövő idő?

A minap, saját magam vonatkozásában azt a kijelentést tettem, hogy egyedül már nem vagyok elég magamhoz.
Talán az álmaim megfejtéséhez kért segítség az internettől, vagy a házicsoki majszolás élményének , szüntelen megosztási vágya? Vagy egyszerűen csak begolyóztam, és kezd nem túl kézenfekvő megoldásnak tünni, az a magyarázat, hogy többen vagyunk? Mit rejt eme elhamarkodott kijelentést? Egyáltalán igaz? Nem lehet,hogy csak én szeretném összetettebbnek látni az egész lényemet, és hasonló kifejezésekkel hívni fel erre a figyelmet? Vajon tényleg annyira veszélyes, és rossz dolog az ha az ember, vágyik egy társra, és úgy érzi kész megosztani magát? Az, hogy nem vagyunk elegek önmagunkhoz, azon túl, hogy saját magunkat érdekesebbnek való feltüntetésében játszik szerepet, nem lehet egy, jó mélyen, a tudat alatt lappangó, amolyan Freud-i elszólás arra, hogy bizony kell ide már valaki, akkor is ha épp csak egy hete lettünk barátok? És itt születik a másik kérdés. Miért nem elég egy barát. Egy barát aki oly sokszor kihúz mindenféle bajból, akiből oly sokszor elegetek van egymással, s mégsem tudnál nélküle élni? Ha oly sok mindenre képes, mért esik kivül azon, hogy ketten elegek legyetek önmagadhoz?
Vagy nincs semmi az egész mögött? Egyszerűen csak tényleg túlbonyolódtál, s pont elég egy barát?
Kiderítésre vár,hogy ki kinek, hol s merre, meddig elég.

Nincs
másik
felem
.

Látni az alvó szerelmet. Utcán , buszon, tükörben.
Él még a csiiikos bársonygatyás érzés-örök.
Csak a csiikos bársonygatya hibádzik.


Strawberry fields forever.